2012.
május
23. 11:25

Devizatrükkök a világháború után

egymillió korona Az első világháborút követő zűrzavaros időszak után a magas infláció, az ellátási nehézségek arra ösztönözték a lakosságot, hogy értékálló eszközben tartsa a vagyonát. Külföldi fizetőeszközre azonban a kormánynak is szüksége volt, amely érdekelt volt a valuta, illetve a devizagazdálkodás kézben tartásában. Most már "csak" az volt a kérdés, hogy az állam miképpen tudhat a lakossági és vállalati kézben lévő valutából valamennyit lecsippenteni.

A ma embere szívesen gondolja azt, hogy a különféle pénzügyletek csak napjainkban bonyolultak és a laikus számára nehezen érthetőek. 100 évvel ezelőtt biztosan egyszerűbbek voltak, maguk a bankok is átláthatóbban működtek. Azonban ez az urban legend sem igaz. A különböző banki, bankközi tranzakciók már a 20. század elején is éppen olyan összetett folyamatok voltak, mint napjainkban.

Hasonló állapítható meg már a korabeli valuta, illetve devizaügyletekről is. S van még egy hasonlóság a 90 évvel ez előtthöz képest. Nevezetesen a korabeli magyar államnak is komoly pénzügyi gondjai voltak, minden módon megpróbált pénzhez jutni. Nem először és nem utoljára a világtörténelemben kemény valutára is szüksége volt az országnak. Ezen pénzszerzési kísérleteket több, de inkább kevesebb siker kísérte, s végül csak az 1924-es népszövetségi kölcsön oldotta meg, s rendezte a magyar pénzügyi problémákat. Erre már Kállay Tibor pénzügyminiszter is utalt 1923. május 4-i beszédében.

Az 1920-as évek eleji pénzügyi gondok oka elég nyilvánvaló, az elvesztett világháború nem csak az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását hozta magával, hanem pénzügyi rendszerének és valutájának – a koronának – is a végét jelentette. A helyzetet súlyosbította – legalábbis magyar szempontból –, hogy a dualista államalakulatban a magyar félnek szerények voltak a lehetőségei a monetáris politika alakításában. Bár a jegybank szerepét betöltő Osztrák–Magyar Banké volt a bankjegykiadás monopóliuma, ez azonban a háborús zűrzavarban ellenőrizhetetlenné vált. Ráadásul az időközben létrejött utódállamok területén forgalomban lévő koronát is kvázi be kellett fogadni, ami csak tovább növelte az egyre inkább elszabaduló inflációt. Magyar szempontból tovább súlyosbította a pénzügyi helyzetet, hogy az Osztrák–Magyar Bank sorsát, vagyis felszámolását már az 1919. szeptember 10-én az Osztrák Köztársasággal megkötött Saint-Germain-i béke előírta. Ebből következőleg a trianoni béketárgyalásokkor már fel sem merült az Osztrák–Magyar Bank problematikája, hanem a vonatkozó paragrafust egyszerűen a Saint-Germain-i békéből lefordították és áttették a trianoni szerződésbe. Vagyis esély sem volt semmiféle magyar érdek érvényesítésére.

Így nem csodálkozhatunk azon, hogy amint a politikai viszonyok elindultak egy minimális szintű normalizálódás felé, a magyar kormány a pénzügyek területén is megpróbált rendet teremteni, vagy legalábbis átlátni a kialakult helyzetet. Ne feledjük, az új jegybank létrehozásához még nem voltak meg az objektív feltételek, de a trianoni béke előírta a bankjegyek helyzetének rendezését. Ezért a törvényhozás megalkotta az 1921. évi XIV. törvénycikket, a "pénzforgalom ideiglenes szabályozásáról". Ennek második fejezet hozta létre a Magyar Királyi Állami Jegyintézetet. A törvény 8. §-a szerint: "A pénzforgalom fenntartása, annak szabályozása, a fizetések kiegyenlítésének megkönnyítése, a mezőgazdasági, kereskedelmi, nagy- és kisipari hiteligények kielégítése, az állami fizetési szolgálat ellátása végett addig is, míg jegybank létesíthető lesz, Budapest székhellyel, közhivatali jelleggel a pénzügyminiszter főfelügyelete alatt működő, önálló jogi személyiséggel fölruházott m. kir. állami jegyintézet létesíttetik.
Mindazok a jogok, amelyeket a kereskedelmi törvény vagy más jogszabály bejegyzett kereskedőnek biztosít, az állami jegyintézetet is megilletik. Az állami jegyintézet és fióktelepei bejegyzésének a kereskedelmi cégjegyzékben nincs helye."

A Jegyintézet létrejötte, illetve Popovics Sándor gazdaságfilozófiája – szemben a korábbi "mesterséges pénzszűke" generálásával – a pénzforgalmat óhajtotta generálni. Ennek módját a váltóhitelezés újraindításában látta Popovics. Elképzelését elfogadtatta a kormánnyal és a Jegyintézet vezetésével, s 1923-ra a Jegyintézet követeléseinek jelentős részét, 50 százalékát immár a váltóhitelek tették ki. Ez egyet jelentett a pénzkínálat folyamatos bővülésével. Azonban ez a hitelbővülés – bár kétségtelen sok esetben használt a reálgazdaságnak ‑, de mégis csak magasan tartotta az inflációt, s nem rendezte a korona helyzetét sem.

A magas infláció, a korona egyre bizonytalanabb hosszú távú sorsa, az ellátási nehézségek mind-mind arra ösztönözték a lakosságot, hogy valamilyen értékálló eszközben tartsa a vagyonát. Ez – nem meglepő módon – az arany és a különböző valuták voltak (elsősorban svájci frank, francia frank, kisebb mértékben brit font és USA dollár). Külföldi fizetőeszközre azonban a kormánynak is szüksége volt. Másrészt az immár független Magyar Királyságnak nem volt megfelelő vámvédelme, így maga a kormányzat is érdekelt volt a valuta, illetve devizagazdálkodás kézben tartásában. Ezért – immár másodszor – a kormány felállította a Devizaközpontot 1922. augusztus 8-án. (Első alkalommal háborús viszonyok közepette, 1916. február 24-én hozták létre, de 1920. január 23-án megszüntette a 770/1923 sz. ME rendelet.) Bár a Devizaközpont működését még a nemzetgyűlésben is támadták, de a gazdasági élet szereplői alapvetően megértették a Központ működésének szükségességét.

Most már "csak" az volt a kérdés, hogy az állam miképpen tudhat a lakossági és vállalati kézben lévő valutából valamennyit lecsippenteni. Erre példa az alábbiakban szó szerint közölt forrás, amelyet Kállay pénzügyminiszter iratai között találhatunk meg. A dokumentum stílusán, a rövidítéseken is látszik, hogy belső munkaanyagot olvasunk. Emiatt a bankok elnevezésének korabeli helyesírási módját meghagytuk. Maga a készítő is a végeredményt, vagyis annak kiemelését tartotta fontosnak, hogy az állam hol és mennyit kereshet az "üzleten". Az állam – s ez a forrásból is alapvetően kiderül – azt a szabályozást tudta a legjobban kihasználni, hogy a valutát be kellett szolgáltatni a Devizaközpontba, illetve venni is csak onnan lehetett. Az már valóban a tranzakció legbájosabb része (lett volna), hogy túl a Devizaközpont jutalékán, a Jegyintézet is keresett volna jutalék gyanánt az üzleten. Ha összeadjuk, hogy a magyar állam szervei jutalék gyanánt mennyi pénzt vontak le a tranzakció során, akkor az csupán az eredeti összeg kb. 1,84 százaléka. Csakhogy ez az összeg, illetve arány magasabb, mint amennyit a tranzakcióban résztvevő két bank együtt keresett (volna) az ügyleten....

Ebből a tervezetből, illetve erre tervezetre építve végül nem valósult meg semmi, hiszen a következő évben megalakult a Magyar Nemzeti Bank (MNB), a Jegyintézet és a Devizaközpont pedig ezzel párhuzamosan megszűntek, illetve beolvadtak az immár önálló magyar jegybankba. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a devizagazdálkodás továbbra is egy rövid időszakot leszámítva (1925–1931) kötött maradt Magyarországon, csak most már az MNB hatáskörébe tartozott annak felügyelete. Vagyis az MNB – nyilván a mindenkori magyar állami vezetéssel szorosan együttműködve – tudott és játszott is az árfolyamokkal és a különféle transzferdíjakkal.

Forrás: Kultúra.hu

Kovács Tamás teljes cikke, valamint a hozzá kapcsolódó forrás a Magyar Országos Levéltár internetes oldalán, az ArchívNeten található.

Vissza
Kapcsolat
Nemzeti Civil Alapprogram
A program a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával valósult meg.

Magyar Távirati Iroda

Kikötő pART