„Te viszont örökre fiatal maradhatsz” – csiripeli a média, és nyakra-főre reklámozza az „anti-age” – öregedés elleni – szereket. Akik túljutottak az életközépen, és úgy érzik, hogy kiszorultak az élet peremére, nem tudják, hol a helyük. Már nem fiatalok, még nem öregek, de mintha elakadtak volna e két állapot közti senkiföldjén. Tény, hogy az óvodáskortól a felsőoktatásig minden képzés a felnőttlét első húsz-egynéhány évére készíti elő az embert, ami helyes és szükséges, de semmilyen útmutatás nincs az azt követő fejezetre, pedig az manapság harminc vagy akár több évig is eltarthat. Iránytû és térkép nélkül nehéz eligazodni benne, nehéz jelentőséget és értelmet találni egy olyan életszakaszban, amelyhez főleg problémákat és veszteségeket fûz a köztudat. Öröme, teljesítménye nincs? És ha nincs, miért nincs? Legfőbbképpen pedig: hogyan lehet ezen változtatni?

Tévhit és valóság

Elsősorban a kollektív elvárásokat kell helyreigazítani. Ezek szerint negyvenen vagy ötvenen túl csak lefelé vezet az út, a testi-szellemi hanyatlás felé, jövő nincs, csak a múlt gyarapszik minden múló esztendővel, az idősödő ember értéke pedig ugyanolyan mértékben csökken. Igen ám, csakhogy ez az elvárás olyan időkből ered, amikor az emberi élettartam sokkal rövidebb volt. A legkorábbi időktől egészen a XIX. század végéig átlagban 40-45 év körül volt a felső korhatár. Járványok pusztítottak, fiatal anyák gyermekágyi lázban haltak meg, a férfiak állandóan háborúztak, bizonytalan és törékeny volt az élet, korán beállt a hervadás. Shakespeare Júliáját 13 éves korában akarták férjhez adni, mielőtt Rómeó meghiúsította a családi terveket. Azóta, különösen az elmúlt hatvan évben, sok minden megváltozott, javult a köztisztaság, nagyot fejlődött az orvostudomány, megnőtt az emberi élettartam, csak a kollektív elvárások maradtak makacsul a helyükön, ahonnan továbbra is hipnotikus erővel hatnak. Úgyhogy az élet második felébe lépők – nem is beszélve az idősebbekről – elfogadják és elhiszik az őket érő negatív bírálatokat, amelyekről azonban tudják a szívük mélyén, hogy nem igazak.

A varázsszerek kora

Az első feladat tehát a kollektív elvárások törlése. Lejártak, elavultak, nézzünk friss szemmel a témára, vegyük tudomásul a különböző életszakaszok eltérő értékeit; például azt, hogy a tapasztalat és az érett intelligencia többet ér, mint a fejjel a falnak törő izmos lendület! A második feladat: nagyító alá tenni a világszerte elterjedt ifjúságkultuszt. Lényege dióhéjban úgy szól, hogy ifjúság = szépség, energia, tökéletes egészség, korlátlan lehetőségek, végtelen jövő – legalábbis a reklámok és Hollywood szerint; vagyis mindenáron fiatalnak kell maradni. Ez a reménytelen törekvés hozta létre a mérhetetlenül jövedelmező ifjúságipart, a kozmetikumok hihetetlen fejlődését, a fiatalítószerek, „varázserejû” italok és tabletták, a sebészeti karcsúsítás és a hormonterápia mágiáját. Furcsa módon a katalógusokban, hirdetésekben csak gyönyörû tizenéves lányok láthatók, akiknek még sokáig nem lesz szükségük a reklámozott szerekre...

Önértékelés

Annyi biztos, hogy a mai társadalmi légkör nem kedvez az életközépen túli nemzedékeknek, nem értékeli őket – viszont gyakran az érintettek sem értékelik eléggé önmagukat. Azok a nők, akik kizárólag a családnak szentelték minden energiájukat és teljes érdeklődésüket, irányt vesztenek, amikor megszûnik otthonközpontú szerepük. Sokuknak szükségük van arra, hogy szükség legyen rájuk; saját szükségleteikről sosem gondoskodtak. Férfiaknál a munka megszûnte okozza a válságot. Ha munkájukkal azonosították magukat, nélküle talajt vesztenek. Veszteség, üresség vár mindkét nemre, az önérték csökkenése, mintha egy korábbi szerep megszûntével kisebbedne létjogosultságuk is. Csakhogy ez sem igaz! Nem üres szólam, hogy a valóságot nagy részben mi magunk teremtjük meg. Régi, de találó bölcs mondás szerint van, aki a poharát félig üresnek a másik ember félig telinek tekinti, és akad, aki az ementáliban nem a sajtra, hanem a lyukakra koncentrál. „Nem olyannak látjuk a világot, amilyen, hanem amilyenek mi vagyunk” – vallotta a francia írónő, Anaïs Nin. Ebből következik, hogy ha nem vagyunk megelégedve a pillanatnyi valósággal, de nem tudunk változtatni rajta, akkor változtassuk meg saját szemszögünket!

Veszteség és nyereség

Ha a feje tetejére állítjuk az élet második feléhez fûződő hiedelmeket, nagyot változik a kép. Nem igaz például, hogy az idő múlásával egész sereg betegség vár ránk, amelyeket sem elkerülni, sem gyógyítani nem lehet. Aki mélabús belenyugvás helyett radikálisan megjavítja életmódját, és nem esik bele a „nekem már ez is jó” csapdájába, egészségesebb lehet, mint fiatalabb korában volt, amikor szokás szerint nem vigyázott magára. Egyébként a legújabb brit és amerikai tanulmányokból az derül ki, hogy sok, egészséggel kapcsolatos problémát nem az idő múlása okozza, hanem a túlgyógyszerezés. A veszteségekről kiderülhet, hogy nyereség is jár velük. Igen, valami eltûnt az életünkből, de mi került a helyére? Fájó ûr. De ha nem ezt választjuk, akkor új tér, szabadság, friss nekifutás. Mindnyájunknak van meg nem élt élete, elmulasztott vagy ellopott lehetősége – itt az alkalom helyrehozni a mulasztást.

A másodvirágzás ideje

Mindig örömmel figyelem azokat az életközépen túli klienseimet, akik valamilyen új feladatra vállalkoznak, és kivirulnak tőle. Ahogy egyikük tömören kifejezte új világnézetét: „Megszültem a gyerekeimet, most végre megszülöm önmagamat.” Másodvirágzás – ez a célunk. Az első virágzás magától, természetesen állt be, a fiatalság ajándéka volt. A másodikat mi varázsoljuk elő testi-lelki-értelmi síkon. Ezúttal másfajta virágok nyílnak ki, tavaszi nárcisz helyett talán késő nyári dália – de annak aztán tökéletes. Mindez nem arról szól, hogy eltussoljuk a valóságot, az idő múlásával járó károkat és változásokat. Ez mind része az élet-csomagnak. De ennek tudatában, sőt ennek ellenére élvezzük és értékeljük létünket. Ez a lét olyan újfajta szabadságot hoz, amit fiatal korunkban el sem tudtunk képzelni. Hajdani válságainkat és drámáinkat tisztán látjuk, és el tudjuk engedni őket, egyetemben régi neheztelésekkel és számtalanszor átrágcsált sérelmekkel.

A siker receptje

Lomtalanítjuk az életünket. Már nem akarunk mindenkinek állandóan a kedvében járni, és nem rettegünk mások véleményétől. Az amerikai humorista és színész, Bob Hope így foglalta össze ezt a szabadságot: „Húszéves korodban attól félsz, hogy mások mit gondolnak rólad. Negyvenéves korodban úgy döntesz, hogy akármit gondolnak rólad, mész a magad útján. Hatvanéves korodban rájössz, hogy soha senki nem gondolt rólad semmit.” Megtanulunk szeretni függőség nélkül. Tudjuk önmagunkat is szeretni, minden bumfordi tökéletlenségünkkel együtt, ám nem ragaszkodunk az utóbbiakhoz. És csakhamar rájövünk, hogy a másodvirágzáshoz nem kell más, mint nyílt agy és nyitott szív, kíváncsi fogékonyság új élmények iránt, jóakarat, tolerancia, egy kis önfegyelem és elegendő humorérzék ahhoz, hogy nevetni tudjunk önmagunkon, ha nem sikerül azonnal virágba borítani életünk második felét.

Forrás: freespirit.hu