2011.
június
28. 12:50

Falusi-paraszti gyógyító hagyományaink

Címkék:
Bugát Pál Bugát Pál (1793-1865) orvos, a Magyar Tudományos Akadémia tagja 1838-ban az általa alapított Orvosi Tárban az alábbi gondolataival biztatta arra az orvosokat, hogy ismerkedjenek a falusi emberek által használt népi gyógymódokkal: „Hazánkban a' nép kezei közt, mint házi szerek, számtalan orvosságok forognak; mellyeket a' maga vidékén minden orvosnak nem megvetni, hanem szemmel tartani, sőt illendőleg méltánylani kellene....”, „Az orvos a' köznép közt sok értelmes öregre talál, ezekkel társalkodni, nemcsak éldeletes, hanem tanulságos is...”. Száztíz évvel később egy másik orvos (és etnográfus), Vajkai Aurél (1903-1987) egy tanulmányban összegezte a népi orvoslás kutatásában 1945-ig elért eredményeket.

Azóta számos néprajzkutató, orvos, gyógyszerész, botanikus és más tudományterületeket képviselő kutató gyűjtőmunkájának köszönhetően sikerült sokat megtudnunk arról, hogy melyek voltak azok a „racionális“ (természettudományos kísérletekkel is jól igazolható) és „irracionális“ (hiedelmeken alapuló, szertartásos vagy mágikus) eljárások, melyekkel népi gyógyítóink a falusi emberek és állataik betegségeit gyógyították. Az előbbiekhez tartozó gyógymódok közül a legismertebbnek a gyógyfüves gyógyítás tekinthető, mely alatt gyógyteák, gyógynövényes borok és pálinkák, gyógyfüves olajok és kenőcsök, gyógyfüves mézek és gyógynövényes fürdők használata értendő. További figyelmet érdemlő „racionális“ gyógymódok a masszírozás és helyretevés, a nadályozás (piócával végzett vérszívatás), a köpölyözés és érvágás, valamint a méhszúrások alkalmazása említhető. Az utóbbiak közé például a füstölés, a mágikus céllal végzett fürdés és fürdetés, a ráolvasások, az öntések (viasz és ólom), a szenesvíz készítés, valamint a különféle analógiás gyógymódok (szín- vagy alakanalógián alapuló) tartoznak.

Néhány évtizeddel ezelőtt szinte minden falunak volt kenéshez/masszírozáshoz és a csontok, ízületek helyretevéséhez értő embere, akiket szükség esetén az ország távolabbi pontjairól is felkerestek a gyógyulni vágyók. A masszírozáshoz, bedörzsölésekhez gyakran használtak különféle alkohollal készült növényi kivonatokat, illetve aprított növényekből és állati zsíradékokból készített kenőcsöket, melyekkel a masszírozási technikák hatékonyságát tudták növelni. Ezen gyógymódok egy részét a modern orvolásban is alkalmazzák, és gyakran találkozhatunk velük a természetgyógyászati kezelések során is.

A piócával való vérszívatás hazai alkalmazásáról a XIII. század elejétől vannak adataink. A pióca feladata a bajt okozó „rossz vér”, „tört vér”, „feketevér”, vagy „sárvíz” eltávolítása volt. Az utóbbi években több tudományos közleményben is beszámoltak a pióca és a pióca orális szekrétumában található hirudin terápiás alkalmazásának lehetőségeiről.
A magyar paraszti köpölyözésről és érvágásról Bencze József jelentetett meg egy tanulmányt 1960-ban, melyben a köpölyözés szó eredetéről, történetéről ad áttekintést. A közlemény külön értéke, hogy az utolsó, kezdetleges és ősi módon dolgozó paraszti köpölyözőhely működéséről és az akkoriban végzett köpölyözési technikáról - scarifikáló eszköz és tehénszarvak együttes alkalmazásáról - ad számot.

A méhszúrásokat reumás bántalmak (pl. váll és térdfájdalmak) kezelésére használták. A méhszúrások számát a fájdalom és a méhméregre való érzékenységtől tették függővé. A méhméreg jelenleg külsőleg alkalmazható gyógyhatású készítmények hatóanyagaként kerül felhasználásra mozgásszervi fájdalmak csillapítására.

A magyar népi gyógyítók, parasztorvosok és füvesemberek vagy asszonyok által használt gyógy- és tápláléknövények számbavételét és elemzését célul tűző vizsgálatok eredménye azt mutatja, hogy a magyar (kárpát-medencei) népi orvoslásban az utóbbi másfélszáz esztendőben felhasznált vadon élő és termesztett (gyógy)növényfajok száma eléri a 800-at, és az egy-egy területen (például sebek és emésztőrendszeri betegségek kezelésében, vagy az állatok betegségeinek gyógyításában felhasznált növények száma meghaladhatja a 150-200-at, és más területeken – pl. a légúti- és mozgásrendszeri panaszok esetében – is megközelíti a 100-at).

Különösen érdekes az, hogy népi orvoslási és népi növényismereti gyűjtésekben lejegyzett növények között legalább 130 olyan faj van, amelyet elsősorban gyümölcsként, zöldségként, fűszerként vagy ínségeledelként fogyasztottak vagy fogyasztanak ma is, de e növények közt megtalálhatjuk a legfontosabb gabonáinkat (búza, árpa, rozs, zab, köles, kukorica stb.) vagy az olajosmagvú növényeinket (pl. napraforgó, len) is. Az említett 130 faj közül mintegy 100-at a mindennapi falusi gyógyítói gyakorlatban is felhasználtak, az ember- és az állatorvoslásban egyaránt. Sok tápláléknövényünk (pl. fokhagyma, vöröshagyma, burgonya, paradicsom, paprika, kukorica stb.) népgyógyászati alkalmazása a mai napig fennmaradt, és többük eredményes terápiás alkalmazását a tudományos vizsgálatok is megerősítették (ma több forgalomban lévő gyógyhatású készítményünk tartalmaz például fokhagymát, vöröshagymát, csípőspaprikát, fekete retket és egyéb tápláléknövényt, vagy annak hatóanyagait).

Dr. Babulka Péter

Forrás: Falusi turizmus tájékoztató
 

Vissza
Kapcsolat
Nemzeti Civil Alapprogram
A program a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával valósult meg.

Magyar Távirati Iroda

Kikötő pART