2012.
augusztus
27. 10:43

Gumipitypang, gyapot - Füstbe ment tervek

Címkék:
Both Béla Ki ne emlékezne Bástya elvtárs (alias: Both Béla) elkámpicsorodott arcára, amikor beleharapott a magyar narancsba (alias: citrom) A tanú című filmben? De el kellett fogadnia az érvelést: kicsi, sárga, savanyú, de a mienk. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy a narancson kívül gumipitypangot, gyapotot is termelt mezőgazdaságunk a Rákosi-korszakban. Az meg már csak a legidősebbekben rémlik fel, hogy mindez korábban kezdődött.

Nemcsak A tanú című filmben idézték fel a szerzők a személyi kultusz időszakában megtörtént mezőgazdasági furcsaságokat. Moldova György Gumikutya című szatírájában a gumipitypang magyarországi termesztésének az abszurditását a következő szavakkal festette le: "… a szakirodalom áttanulmányozásakor megdöbbenve látta, hogy a gumipitypangnak legalább évi 473 napsütéses nap kell a teljes megéréshez, ugyanígy akadályokba ütközik a leírásokban követelt évi 150 ezer milliméter természetes csapadék előteremtése is."

Szó, ami szó, a szóban forgó növény végül is nem bírta el a magyarországi klímát, és nem sikerült létrehozni a szatírában megálmodott magyar változatát, a gumimuskátlit sem.

A micsurini elvek lázában égve

Pedig már a századfordulón is kísérleteztek a latin nevén Taraxacum kok-saghysnak emlegetett növénnyel. Hogyisne kísérleteztek volna, hiszen úgy gondolták, ha kiválthatnánk a távoli trópusokon termő nyers kaucsukot, magunk elégíthetnénk ki a magyar gumiipar igényeit. Különösen fontos volt ez a második világháború idején, amikor Németország és szövetségeseinek ez irányú importja szinte lehetetlenné vált.

A Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium tanulmányt is készített arról, hogyan lehetne hazánk önellátó a gumiipar alapanyagából. Ebben többek között a következők állnak: "A kok-saghys kaucsuktartalmú növény, száraz anyagának 17 százaléka tiszta kaucsuk ... Minthogy 1 katasztrális hold nyersgumi termelése átlagosan 70 kg-ra tehető, évi nyersgumiszükségletünk kitermeléséhez 43 ezer katasztrális hold vetésterületre volna szükségünk. Szabványos termesztési eljárás mellett ezt a területet a rendelkezésünkre álló vetőmagot felhasználva csak 1948-ra tudnánk elérni."

Mint tudjuk: nem tudták. A történelem azonban hamarosan megismétlődött. Az ötvenes években, most már a Szovjetunió mintájára, ismét előtérbe került a termesztés Magyarországon. Annál is inkább, mivel az akkori politikusok a micsurini elvek, a természet átalakítása, leigázása lázában égtek. Aztán egyhamar bebizonyosodott, hogy a magyar klíma nem teszi lehetővé a termelést.

Jobban sikerült a gyapottermelés meghonosítása, igaz, régebb óta foglalkoztak vele. II. József annak idején adómentességgel kecsegtetett olasz termesztőket hívott be az ország déli területeire, elvégre a Bácska és a Bánát délre esett a gyapottermelés északi határának tartott 45-46. szélességi körtől. Halála után azonban rendeleteihez hasonlóan a kedvezményeket is visszavonták, az olaszok pedig hazamentek. A napóleoni háborúk idején a tengerentúli szállítást megakadályozó kontinentális zárlat, az emiatt égbe szökő árak és a megnőtt gyapotszükséglet (katonaruhához szükséges pamut!) azonban újraélesztette a kísérleteket. Ráadásul hamarosan szélesedett a katonai felhasználás a lőgyapot néven ismert nitrocellulóz gyártása révén. A zárlat feloldása után visszazuhant árszint azonban véget vetett a próbálkozásoknak.

Nagyobb gyapottermő terület csak a huszadik század elejére alakult ki, amikor az említett vonaltól északra (Keszthely) is kísérleteztek a termesztéssel, de döntően a Délvidéken, például Adán foglalkoztak vele. (Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy Joszif Visszarionovics Sztálin majdani "legjobb magyar tanítványa", Rákosi Mátyás, aki fél évszázad múlva forszírozni fogja a gyapottermesztést, adai gyermekévei alatt már láthatott gyapotföldeket…)

A diákok órák helyett gyapotot fosztottak

1923/24-ben több tucat gazdaság foglalkozott a növénnyel. A biztató első év után azonban a szeptemberi fagyok "leszüretelték" a termést.
Az akció végét így fogalmazta meg a minisztériumi jelentés: "A magyarországi változó éghajlat alatt, a hosszabb - 7-8 hónapos - tenyészidőt igénylő melegégövi gyapotnövény részére rendelkezésre álló, május-szeptember közötti 5 hónap nem elégséges a biztonságos termeléshez."

Nem is Rákosi voluntarista gazdaságpolitikája lett volna, ha megszívlelik a figyelmeztetést. 1950-ben már a tervezett 3000 helyett 10 ezer holdon termesztettek gyapotot. "Gyapotnagyhatalom leszünk" - hirdették a győzelmi jelentések.
Megalakult a gyapottermesztő és -feldolgozó nagyvállalat. A Hajdú-Bihari Néplapban szalagcímben adták tudtul, hogy Hajdúböszörmény lett a gyapottermesztés legészakibb határa. Az ötvenes évek első két tele ráadásul 2-3 Celsius-fokkal enyhébb volt, mint az átlag, ami kedvezett a termelésnek. Vége-hossza nem volt a propagandának, pedig még elegendő munkaerő sem állt rendelkezésre a feldolgozáshoz. Emiatt iskolákba szállították a gubókban rejtőző gyapotot, ahol a diákok órák helyett gyapotot fosztottak.

A rendszerrel amúgy nem szimpatizáló háziasszonyok vetettek virágcserépbe gyapotmagvakat, és diadalmasan újságolták, amikor kikelt: gyapotom van! Aztán 1953-ban előbb a hűvös, esős május, aztán az aszály, végül a szeptemberi eső végzett a terméssel. Ez 1954-ben megismétlődött - aztán abba is maradt a gyapottermelés.

A munkát az átadási ünnepség után is folytatták

Mind a két kultúrához igencsak szükséges volt a víz, a csapadék, ha nem is olyan mértékben, ahogyan Moldova György szatírája említi. Ennek biztosítására épült meg 1955-re a közel száz kilométer hosszú Keleti-főcsatorna a Tiszántúl, az ország egyik legaszályosabb területe vízgazdálkodási gondjainak enyhítésére - és a termelvények olcsó, vízi szállítására - létrehozott rendszer részeként, amely hosszára nézve hazánk negyedik legnagyobb folyója.

A korabeli politika ezt is a szocialista tervgazdálkodás eredményének tekintette, holott az első elképzelések egy Tiszából kiinduló csatorna kialakítására már az ezerhétszázas években megfogalmazódtak. 1830-ban már műszaki terveket is készítettek a csatorna kiásásához.
A munkák csak több mint egy évszázaddal később, az 1940-es években kezdődtek el. Az építkezést a II. világháborúba való belépés megszakította. Addigra csupán 25 kilométer hosszon készült el a csatorna középső szakasza. Az építkezés 1951-ben folytatódott, 1954-re Hajdúszoboszlóig, 1955-re Tetétlenig épült meg a Keleti-főcsatorna. Az átadás idején az utolsó 10 kilométeres szakaszon csak fél szélességben volt kész, így a munkát az átadási ünnepség után is folytatták.

Míg az ötvenes évek gyapot- és gumipitypang-termelése hamvába holt, a Keleti-főcsatorna jelentősége megmaradt. Igaz, nem a korábban gondolt áruszállításra használják, és öntözésre is alig (nálunk sajnos igen drága dolog ez a művelet, ezért csak a termőterületek 5 százalékát öntözik). Ellenben megnőtt a szerepe az ivóvíz-előállításban, és megmaradt jóléti funkciójában is, amit a partján álló szépszámú nyaraló is mutat.

Ennyi maradt hát a természet átalakítása jegyében született tervekből, de elkeseredésre semmi ok. Kétszer sikertelenül próbálkoztunk e növények termesztésével, de három a magyar igazság. Lehetséges, hogy harmadjára sikerül? Hiszen a klimatológusok által emlegetett globális felmelegedés során egy idő múlva mégiscsak feljebb tolódhat a gyapot és a gumipitypang termelésének északi határa...

Forrás: MTI

 

Vissza
Kapcsolat
Nemzeti Civil Alapprogram
A program a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával valósult meg.

Magyar Távirati Iroda

Kikötő pART