2012.
február
28. 09:40

Két emelet boldogság - Könyv a kádári lakáspolitikáról

Címkék:
Kádár János A közelmúltban jelent meg Horváth Sándornak, a MTA Bölcsészettudományi Kutató Központ Történettudományi Intézete munkatársának új kötete Két emelet boldogság - Mindennapi szociálpolitika Budapesten a Kádár-korban címmel. A könyv apropóján a szerző megosztotta gondolatait a témáról az MTI-Press munkatársával.

- Hogyan lehetne jellemezni a lakáshoz jutás folyamatát a Kádár-korban?

- A lakáshoz jutás számított az egyik legkényesebb kérdésnek a Kádár-korban, ennek ellenére Nagy Ágnes 1945-1953 közötti évekre vonatkozó disszertációján kívül alig foglalkoztak ezzel a témával a történészek. A kérvények útja szinte évtizedről évtizedre változott, hiszen míg kezdetben az államosított bérlakásokat osztogatták, az új lakótelepekkel megépülő új lakások többsége már szövetkezeti, később pedig öröklakásként épült. Emiatt könnyen előfordult, hogy egyes családok beadták kérvényüket több kerületben is tanácsi bérlakásra, majd munkahelyükön szövetkezeti lakást igényeltek, végül az évtizedes várakozás után "csak" öröklakást kaphattak, persze már nem ingyen. Rendszerint tízszer annyi lakáskérvény hevert a lakásosztályokon, mint ahány szétosztható lakás volt. Esetenként úgy csökkentették a régi kérvények számát, hogy amikor már megtelt az irattár a lakáskérvényekkel, újraszabályozták a kérvények beadásának rendszerét, így a régi kérvényeket egyszerűen ki lehetett dobni. Olyan is történt, hogy egy anya a gyermekével beült a tanácson az ablakmélyedésbe, és azt mondta, hogy kiugrik az ablakon, ha a lakásügyét nem intézik el.

- A budapesti tanács mely szervei döntöttek a lakásépítkezésről?

- A Fővárosi Tanács legfeljebb a területek kijelölésébe és a lakások elosztásába szólhatott bele, a lakásépítkezések mennyiségébe és minőségébe nem, a fő beruházók többnyire az egyes vállalatok vagy minisztériumok voltak. A legfontosabb kérdés ugyanakkor az volt, hogyan változtatta meg a "gondoskodó állam" a főváros lakóinak mindennapjait, érdekkijárási módjait.

- Mely társadalmi csoportok jutottak elsősorban lakáshoz?

- Minél közelebb állt valaki a hatalomhoz, annál könnyebb volt lakáshoz jutnia. Így a párt és állami apparátus, az erőszakszervezetek tagjai vagy a hatalom közvetlen kiszolgálói kaptak legkönnyebb lakást. Azonban ahogy teltek az évtizedek, egyre szélesebb körben vált általánossá, hogy részben vagy egészben állami építésű lakásba költözhettek az emberek, és ők elsősorban a hivatali vagy vállalati hierarchiában magasabb státusúak köréből kerültek ki.

- Hogyan működött a pártállami kapcsolati rendszer a lakáselosztásnál?

- A hivatali pozíció lakásra váltása a nyolcvanas évekre annyira közkeletű témává vált, hogy 1987 augusztusában még a Magyar Rádió 168 óra című adásában is foglalkoztak Füst Milán lakásának kiutalásával. Történt, hogy a Lapkiadó Vállalat akkori vezérigazgató-helyettese felajánlotta saját, 120 négyzetméteres, 3 és fél szobás, II. kerületi lakását a Budapesti Lakáscsere-osztályon, és hasonló minőségű lakást kért. A lakáscserét a Fővárosi Tanács illetékese, II. kerületi elnökhelyettese intézte, aki az illetőt volt Füst Milán-lakás bérlőjéül jelölte ki, hiszen az elvileg rászorulóknak szánt állami bérlakásnak számított. A lakás szintén a II. kerületben, egy kicsivel jobb helyen állt, csak éppen 249 négyzetméter alapterületű volt. A két lakást mégis azonosnak minősítették, holott a korábbi lakásban a félszoba csupán a világítóudvarra nézett, míg a Füst Milán egykori lakása valójában 4 és fél szobás volt. Igen kedvező használatbavételi díjat állapítottak meg a hatóságilag zárolt lakásra, mivel a lakások méretét csak 100 négyzetméterig lehetett figyelembe venni, amivel szintén a módosabbaknak kedveztek. A botrány miatt az egyik alkalmazott fegyelmit kapott, a kiutalást visszavonták, büntetőeljárás azonban nem indult az ügyben. Végül az MTA járt jól: hogy tisztára mossák az ügyet, a Füst-lakást öt évre a Magyar Tudományos Akadémia kapta "tudományos munka céljaira".

- Hogyan lehet meghatározni a lakásépítkezés korszakait?

- A tanácsi bérlakások rendszerét már a hatvanas években felváltották a szövetkezeti lakások, amelyek a legnépesebb lakótelepek jellemző lakástípusai voltak. Ezt követően már a hetvenes években megjelentek az öröklakások, azonban ezek csak a nyolcvanas évekre váltak egyeduralkodóvá. Addigra a magántulajdon is teljesen szalonképessé vált, és a második gazdaságban szerzett jövedelmet bátran lehetett ingatlanokba fektetni.

- Miként festett a hajléktalanügy a Kádár-korszakban? Hol éltek a hajléktalanok, mennyien voltak és hogyan tudták őket eltüntetni a közvélemény szeme elől?

- A korszakról szóló egyik leggyakoribb közhely, hogy akkoriban nem léteztek hajléktalanok és szegények. Ez korántsem volt így, pusztán másképp hívták őket. A legrosszabb munkásszállók és az elszegényedő, magatehetetlen nyugdíjasok elhelyezésére is szolgáló szociális otthonok részben a hajléktalanszállók szerepét töltötték be. A koldusok 1951-es fővárosi kitelepítéséről kevésbé hallani, mint az arisztokratákéról, pedig mindkettő a főváros megtisztítását és lakásügyének rendezését szolgálta. Persze adminisztratív és rendészeti eszközökkel csak korlátozottan lehet szabályozni a társadalom mozgását, a koldusok is rendre visszajöttek a fővárosba. Ekkoriban alakult ki az a tradíció is, hogy a nyolcadik kerületet tették meg a fővárosi kolduskérdés kezelésének központjává.

- Az 1990 utáni időszakkal összehasonlítva lehet-e valamiféle párhuzamot vonni a lakáshoz jutás nehézségeit illetően?

- A bérlakáspiac fejletlensége részben a szocialista korszak lakáselosztási módjaiból és a már 1983-ban megindult lakásprivatizációból fakad. Az állami juttatások ezért hagyományosan nem a szegényebb, hanem a gazdagabb társadalmi csoportokat érték el, a lakástámogatási rendszereket is ideértve.

Forrás: MTI

Vissza
Kapcsolat
Nemzeti Civil Alapprogram
A program a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával valósult meg.

Magyar Távirati Iroda

Kikötő pART