2012.
december
09. 09:21

Tíz éve esztergomi érsek - interjú Erdő Péter bíborossal

Címkék:
Erdő Péter Erdő Péter érseki kinevezésének 10. évfordulóját ünnepli: II. János Pál pápa 2002. december 7-én nevezte ki az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye élére, majd következő évben, 2003-ban bíborossá. A bíboros, prímás nagy eredménynek tartja, hogy az elmúlt tíz évben itthon sok olyan helyre, plébániára is eljutott, ahol esztergomi érsek még sosem járt. Kiemelte, hogy az elmúlt években jelentősen megváltozott az egyházakat is érintő jogszabályi környezet, s például az oktatás területén még nem világos, hogyan fog megtörténni a kötelezően választható hit- és erkölcstanoktatás bevezetése. A cigány-pasztorációról szólva fontosnak nevezte, hogy az egész társadalomban nagyon tudatosan ellenálljunk mindenfajta etnikai, vallási, nemzetiségi provokációnak.

- Hogyan emlékszik vissza arra a tíz évvel ezelőtti napra, az elmúlt időszakra?

- Amikor néhány nappal a kihirdetés előtt Rauber nuncius úr közölte, hogy a Szentatya kinevezett esztergom-budapesti érseknek, csodálkoztam. Ez a püspöki konferencia ülésének a szünetében történt. Az épületben van egy kápolna, ahová lemehettem imádkozni, erőt kérni és világosságot, mert ez azért nem csak egy emberi feladat. Azt hiszem, hogy ha csak annak nézzük, akkor nem ragadjuk meg a teljes mélységét. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye nekem nem volt "idegen terep", hiszen ennek az egyházmegyének voltam a papja több mint 25 évig, azután majdnem három évig dolgoztam székesfehérvári segédpüspökként.

Talán a legelső, amit meg szerettem volna tenni, és amit végül is nagyjából sikerült: az egyházmegye minden egyes papjával elbeszélgetni. S körülbelül az első év ezzel is telt nagyrészt. Évekkel később a plébániák személyes látogatását kezdtem el. Ilyen mélységű személyes főpásztori látogatás ebben az egyházmegyében a legutóbb 1934-ben volt. Most nagyon sok olyan helyre eljutok, ahol esztergomi érsek még soha nem járt egyházlátogatás keretében. A másik feladat, amit úgy éreztem rögtön az elején, hogy el kell kezdeni, az a plébániai missziók felújítása volt. Gyerekkoromtól kezdve láttuk a fakereszteket a templomok bejáratánál, s azokon voltak évszámok, de 1948 vagy 1950 utáni dátumot nem láttam sehol. Egy új módszerrel, amelyet Rómában és máshol láttam külföldön, megpróbáltuk a plébániai missziókat újrakezdeni. Ma Budapesten vagy az egyházmegye más részeiben azt látjuk, hogy a keresztekre új felírások kerültek, újabb dátumok. Ez a fajta plébániai misszió összegződött a 2007-es városmisszióban. Azt hiszem, hogy ez volt a legszebb eseménysorozata a szolgálat első éveinek.

- Mennyiben változott meg mára a társadalmi helyzet és légkör? Többen keresnek-e ma fogódzót, többen fordulnak-e az egyház felé?

- A társadalomban nem hiszem, hogy jobb lenne a légkör, talán inkább rosszabb, talán igaz az, hogy egyfajta reményvesztés, egyfajta letargia terjedt el nagyon széles körben. Nem gondolnám, hogy magyar jelenségről lenne szó, lehet, hogy ennek a magyar változata talán különösen is csüggesztő vagy nehéz, de Európában és a világban egy nagy általános folyamatnak vagyunk a részesei és részben az elszenvedői. Többféle rétege van az emberi léleknek és a társadalmi kapcsolatoknak is. Odafordulni az egyházhoz, az jelentheti egy egyházi fenntartású közintézmény igénybe vételét. Lehet, hogy valaki tudatosan keresi az egyházat mint az üdvösség útját. De gyakoribb, hogy az emberek "valamit" keresnek, szeretnék az életük értékét megtalálni.

- Önt ebben az évben a püspöki szinódus állandó tanácsának tagjává választották. Októberben a szinóduson arról beszélt, hogy az európai kontinensen nem sokat tudnak a keresztény hitről és az egyházról, a média is gyakran félretájékoztatja a közvéleményt, s ez a folyamat kockázatokkal jár a polgári társadalom számára is. Milyen kockázatokra gondolt?

- Részben keveset tudunk, részben a beállítottságunk változik. Mi az, ami veszélyes lehet? Veszélyes lehet egy olyan típusú kommunikáció, amelyik gyűlöletet kelt, amelyik épít a felületességre, éppen azt igyekszik kihasználni, hogy az emberek nem gondolkodnak el bizonyos kijelentések értelmén, hanem hagyják, hogy tematizálják őket. Az ilyenfajta jelenségek következménye az lehet, hogy egy társadalomban sok minden a hitelét veszti. Akár a demokrácia is. Van olyan volt kommunista ország, ahol a demokrácia is szitokszóvá vált. Egyszerűen azért, mert az, ami a klasszikus nyugati történelem során mint érték megjelent, ott meg se mutatkozhatott, a kommunizmusból rögtön egy olyan vadkapitalista vagy kriminalizált környezetbe kerültek, aminek semmi becsülete nincs. Ez a kockázat megvan, az utóbbi időben talán még növekszik is, úgy tűnik, a nyugati világban is.

- A szinódus résztvevői a mai emberrel való egyszerűbb és érthetőbb kommunikáció jelentőségét hangsúlyozták. Mi lehet ennek a módja?

- A nagy feladat, hogy röviden, a mai kommunikáció lehetőségeinek megfelelően adjuk át a hitünket, de tudva azt, hogy vannak olyan kommunikációs utak, amelyeken a hitünk teljes tartalma nem adható át. Tehát a műfajnak megfelelően más és más elemeket kell átadni a hitünkből, de a teljességről nem szabad lemondani. Alapvetően nem egy, hanem ezer nyelven beszél a mai kultúra, ebben ott van az internet összes lehetősége is, ha azok számunkra is nyitottak, ha a szerver a katolikus és a keresztény szóra nem blokkol - az utóbbi időben elég sok információt hallani arról, hogy néhol automatikusan szűrik az ilyen tartalmakat.

- Milyennek látja az ökumené helyzetét, és mit tehet a katolikus egyház a világban több helyen felerősödött feszültségek oldására?

- Fontos feladatunk a kibékülés, a kiengesztelődés előmozdítása az emberek között. Különösen fontos a saját önértelmezésünk szempontjából. Ma, ebben a multietnikus világban nyilván tiszteletben kell tartanunk, segítenünk kell az egyes közösségeknek a nyelvi, kulturális azonosságát, ott kell megszólítani az embereket, ahol ők vannak, nemcsak fizikailag, hanem kulturális értelemben is. A határon túli szórványpasztorációnak, a magyarságnak a lelkipásztori ellátása például fontos kérdés. Mégis, nagyon fontos és alapvető kérdés, hogy az egyházban mindnyájan egy közösséget alkotunk. Nagyfokú készségre van szükségünk ahhoz, hogy a természetes emberi adottságokból eredő különbségeket egyforma szeretettel tudjuk befogadni.

- Az elmúlt évtizedben sok területen jelentősen bővült az egyház tevékenysége.

- Sokszor magunk is meglepődünk rajta, hogy maga a katolikus egyház milyen sokszínűen, milyen sokféle rétegben van jelen, akár itt, Magyarországon is. Az egyházközségi karitatív munkában szép haladást látok az utóbbi években. Majdnem mindenütt vannak önkéntesekből álló csoportok, amelyek tudják, hol élnek a rászoruló idősek, családok, betegek. Azoktól sem tagadjuk meg a segítséget, ha rászorulnak, akik nem tartoznak az egyházközségünkhöz vagy a mi egyházunkhoz. Például a nagy természeti katasztrófák idején segítünk, ahol tudunk és ezt a magunk módján tesszük. Lehet, hogy a médiában a karitatív tevékenységünk nem jelenik meg eléggé, ezt hosszú ideje panaszoljuk. A haiti földrengés után a magyar katolikusok a templomokban a felhívásunkra körülbelül tízszer annyit adtak össze egy szombat-vasárnap, mint más évközi gyűjtésen. Nem az első napon, de több mint egymillió dollár gyűlt össze, és ez az adomány célba is érkezett. Volumenében, azt hiszem, nem vagyunk méltatlanok az egyháztagjaink számához.

- Az elmúlt időszakban sok tekintetben megváltozott az egyházakat is érintő jogszabályi környezet, például az oktatás területén is.

- A változás nagyon nagy, és elsősorban az elmúlt két és fél évben történt. 2010-ig a helyzet alapvetően az volt, hogy kétféle módon, de a vallásszabadság alapjoga mentén nyitottunk, vettünk át vagy vettünk vissza oktatási intézményeket. Vagy olyan iskolát vagy óvodát kaptunk vissza, amely egykor egyházi intézmény volt, de elvették, vagy új intézményt létesítettünk, tehát a vallási nevelés identitása kidomborodott. Az utóbbi két és fél évben viszont előfordult, hogy önkormányzatok olyan intézményt ajánlottak fel, amely sosem volt az egyházé. Olyan iskolákat is, amelyekben az oktatók és a diákok jó része nem ahhoz a felekezethez tartozott, amely az adott intézményt átvette. Tehát itt nem elsősorban a vallásszabadság, hanem egyéb körülmények játszottak döntő szerepet. Meg kellett gondolnunk, hogy melyik ajánlat fogadható el, és azt is, hogy az adott helységben az emberek lelkülete és hozzáállása milyen.

A szülők és az oktatók akarata ellenére nem lehet iskolát átvenni, annak nem lesz meg az a nevelési vagy vallási hatása, ami miatt mi iskolát fenntartunk. Ez a kérdés erkölcsi, emberi része. Az anyagi vonatkozást illetően azt hittük, hamarosan tisztázódik, hogy ezeknek az intézményeknek a finanszírozása milyen módon történik. Két és fél évvel ezelőtt ez világosabbnak látszott, mint a jelen pillanatban. Nem is igen lehet előre kalkulálni. A jelenlegi helyzet az, hogy mérhetően növekedett az egyházi fenntartású oktatási intézmények száma, a mi vonatkozásunkban ez becslésem szerint 20, esetleg 25 százalékot is kitesz a két és fél év alatt. Elég jelentős növekedés ez ilyen rövid idő alatt. Ez regionálisan eltérő: Budapesten és a Dunántúlon nagyon kevés intézményt ajánlottak fel egyházi fenntartóknak, Észak- és Kelet-Magyarországon sokkal többet.

- A püspöki konferencia e héten tartott téli ülésén szó volt a kötelezően választható hit- és erkölcstanoktatás felmenő rendszerű bevezetéséről is.

- Ha valóban jövő ősszel ez beindul, akkor a beiratkozás már kora tavasszal felvetődik. Nincsenek még meg mindazok a jogszabályok, amelyek mentén lehet látni, hogy pontosan hogyan fog ez történni. Talán jobb lenne ezt világosabban látni most már. Azt többször mondtam, de ma is fenntartom, mi nem kértük, hogy ezt ebben a formában bevezessék. Mi úgy gondoltuk, hogy az eddigi gyakorlat szerves továbbvitele, bár nem ideális, de többé-kevésbé megfelelő forma lett volna. A változtatás elméletileg lehetővé teszi, hogy továbbra is megfelelő hitoktatás legyen, de hogy ennek a pozíciója lesz-e olyan, mint eddig volt, az majd a végrehajtási jogszabályoktól, a tényektől és a gyakorlattól függ. Nagyon fontos kritérium, hogy ne csak az iskolai tanóra időpontjában, és ne csak az iskola épületében lehessen az elismert hittanóra. Számos más nyitott kérdés van még, ilyen az etikaoktatás tartalma vagy az ahhoz szükséges képesítés is. Kérdés például, hogy az etikaoktatás tartalma nincs-e kiszolgáltatva a sűrűn változó politikai irányzatoknak és esetleg a világnézeti relativizmusnak is. Körülbelül ötszörös a túlképzésünk hittanárokból. A rendszerváltozás után több mint tízezer embernek adtunk államilag is elismert felsőfokú diplomát hitoktató vagy hittanár szakon. E téren vannak tartalékaink.

- Hogyan látja a cigánypasztoráció helyzetét? Mi a véleménye arról a felvetésről, hogy a lelkészek között is nagyobb számban lehetnének romák?

- Aki nem jelentkezik, azt nem lehet felvenni. Papjaink és papnövendékeink között vannak, talán nem is nagyon kevesen, cigány származásúak. Az az ő személyes döntésük, hogy mennyire kívánnak részt venni a romapasztorációban. Mi örülünk, ha ők ilyesmire vállalkoznak. Fontosnak tartjuk, hogy mind a szemináriumokban, mind a papság továbbképzésében a romológiát erősítsük. Nagyon fontosak a búcsújáróhelyek, a népszokások, és a modernebb formák is. Fontos, hogy az egész társadalomban nagyon tudatosan és emelkedetten ellenálljunk mindenfajta etnikai, vallási, nemzetiségi gyűlöletkeltésnek és provokációnak, ez vonatkozik az ország területére és a Kárpát-medence egészére. Ebben újra és újra, hol ünnepélyesen, hol az emberi hétköznapi érintkezés szintjén meg kell szólalnunk. Egyszerűen azért, mert világossá kell tennünk, hogy az értékrendünk szerint mi az emberhez méltó magatartás az ilyen helyzetekben, másrészt nagyon fontos az, hogy ezzel is a társadalom életében a békét és a normalitást segítsük. Ez a megmaradásunknak az esélye. Itt nem csupán egyik vagy másik kisebbségről van szó, itt az egész népről van szó, a lelki egészségünkről és egész közösségünk jövőjéről. Nem szabad ebben bizonytalankodni.

- A megváltozott körülmények miatt az Apostoli Szentszék és a magyar állam is készségét fejezte ki az 1997-es úgynevezett vatikáni szerződés módosítására, illetve újratárgyalására.

- Nem valami magas eszménynek a hirtelen megvalósítása lebeg a szemünk előtt, hanem arról van szó: a mélyreható jogi változások következtében elveszíthetünk vagy elveszítünk egy sor olyan garanciát, amely olyan fogalmakhoz volt kötve, mint amilyen a kiegészítő támogatás. Ehelyett az adott jogszabályi környezetnek megfelelő módon kell ugyanazokat az értékeket vagy ugyanazt a színvonalat biztosítani. Alapvetően ez a feladat. Hogy ezt mikorra és milyen módon lehet megoldani, az nagymértékben függ attól, hogy mikor lesz stabil helyzet ezeken a területeken a civil törvényhozás vonalán. A tárgyalások folynak, a két fél kijelölte a maga delegációját, két találkozót már megtartottak.

- Hogyan halad Mindszenty József bíboros boldoggá avatási ügye?

- Nagyon sok dokumentum gyűlt össze, és úgy tűnik, hogy a személyes életszentsége szempontjából egyre tisztább, egyre szilárdabb a kép. Újra és újra kiderül, hogy akkoriban mi minden történt, és Mindszenty József alakja egyre inkább beleilleszkedik az akkori idők egyházának a képébe. Az elmúlt néhány évben avatták boldoggá Meszlényi Zoltánt, Mindszenty József egykori, vértanúságot szenvedett segédpüspökét, Salkaházi Sára szociális nővért, Bogdánffy Szilárd nagyváradi és Scheffler János szatmári püspököt. Ezek a boldoggá avatások is erősítik a múlthoz való helyes viszonyunkat és keresztény küldetésünket, és mutatják azt is, hogy nekünk nemcsak példaképeink vannak, hanem közbenjáróink is, akik segíteni tudnak. Ebben a sorban van a helye Mindszenty bíborosnak is.

- Összegzésként hogyan értékeli az egyház elmúlt tízéves tevékenységének tapasztalatait?

- Nagy örömmel látom, hogy a plébániákon eleven közösségek működnek, ezekben érzékelhető az új evangelizáció tudata, és a nem hívő, a vallásukat nem gyakorló emberek, vagy a más vallási közösségek iránti nyitott párbeszédnek is látom jó példáit. A másik fontos tapasztalat, hogy mintha intézményeink lassan stabilizálódnának, s úgy tűnik, a pedagógusok, a szülők, a gyerekek belevisznek egyfajta stílust és szellemiséget ezek működésébe. Az utóbbi tíz évben azt tapasztaltam Magyarországon és Európában, hogy a hívő keresztények, a püspökök és az egyházi vezetők mintha egyre jobban megértenék egymást, ami talán még az ökumenikus területre is igaz. A II. vatikáni zsinat nagy öröksége a mi számunkra, hogy a keresztények egységén való munkának és a keresztények egységéért való imádságnak nincsen alternatívája.

Forrás: MTI/ Ádám Krisztina,Csatári Bence. Fotó: Illyés Tibor.

Vissza
Kapcsolat
Nemzeti Civil Alapprogram
A program a Nemzeti Civil Alapprogram támogatásával valósult meg.

Magyar Távirati Iroda

Kikötő pART